HUMANS OF POTE 12.
Forrás: @Confabula
Nem az a típus vagyok, aki gyerekkora óta orvos szeretett volna lenni. Nagyon sokáig bölcsész, majd később pszichológusi pályán gondolkodtam. Ám valami furcsa érzés mégis az orvoslás felé húzott, amiről már az egyetem kapuját átlépve tudtam, hogy jó döntés volt.
Habár talán az egyik legkomolyabb szakma a miénk, úgy gondolom, hogy néha mellőzzük azt a tényt, hogy fiatalok vagyunk. Nemcsak fiatalok, hanem még egyetemisták is. Sőt! Medikusok!
Engem néha ez az érzés annyira átjárt, hogy azt éreztem, hogy enyém a világ és mindenre képes vagyok. Ezért is akartam több mindenben részt venni az egyetemen, fejleszteni, alkotni valami újat, valami közöset.
Itt hagyni Pécsen egy kis nyomot magamból, úgy ahogy város és az egyetem hagyott nyomot bennem. Így jött a TDK, a HÖK, az instruktorkodás, a külföldi cserediákprogramok, a női vízilabda csapat. A tanulás nagyon fontos, de néha nagyon sok is tud lenni. A hat év alatt rájöttem, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint egy biokémia szigorlat vagy egy kardiológia vizsga, és akkor sem dől össze a világ, hogyha éppen valami nem sikerül. Az új barátokkal közös egyetemi bulik, mecseki kirándulások, éjszakába nyúló beszélgetések mind-mind azok az élmények közé tartoznak, amikre most van lehetőségünk.
Úgy éltem meg ezeket az éveket, hogyha majd az unokáimnak mesélek róla, akkor azt tudjam mondani, hogy ez volt életem egyik legjobb időszaka.
Te mit akarsz mondani nekik?
Kerekes Júlia- 6.éves orvostanhallgató
