Minden az egyetemen dől el?
Tudod, ez egy érdekes dolog. Vannak emberek, akik mindig siránkoznak, hogy sosem volt szerencséjük az életben. Én azt mondom, hogy a szerencse az egyénen is múlik. A lehetőség az mindenkivel szembejön. Van, aki észreveszi, és nem tud vele mit kezdeni. Van, aki észre sem veszi. Van olyan, aki észreveszi, és tud is vele mit kezdeni. Én soha nem akartam transzplantációs sebész lenni. A véletlen hozta így. Amikor elkezdtem a szigorló évemet és a belgyógyászaton voltam, akkor kötelező volt minden héten egy ügyeletben ott maradni. Pont ügyeletben voltam, amikor láttam, hogy egy bekötött fejű embert tolnak a liftből a műtő irányába. Többen mentek utána hűtőtáskákkal. Én akkor már tudtam, hogy sebész akarok lenni, azt is, hogy ide, a klinikára szeretnék jönni. Fogtam magam, elmentem utánuk. Vesedonációt végeztek. Akkor már több mint fél éve ment Pécsen a donáció, de transzplantáció még nem volt. Azt tudni lehetett, hogy ha ebből úgy jön össze a szelekciós lista, akkor másnap meglesz az első pécsi veseátültetés. Utána már figyeltem erre. Ez péntek délután meg is valósult, 1993. szeptember 3-án. Én bementem erre az első műtétre. Ott néztem és arra gondoltam, hogy ez valami rém bonyolult műtét. Négy sebész csinálta. Persze nagyszerű dolog volt, és ha az ember egyetemista, akkor minden új és minden iránt lelkesedik, de nem gondoltam arra, hogy én valaha ilyet fogok csinálni. Amikor végeztem, nem volt állás a sebészeti klinikán. Horváth Örs professzor úr azt mondta, hogy ő szívesen odavenne engem, de csak úgy tudja megoldani, ha transzplantációs koordinátori állásra vesz föl. Ennek az volt a feltétele, hogy nekem transzplantációval kellene foglalkoznom. Kérdezte, hogy ez probléma lenne-e számomra? Én alapvetően érsebész akartam lenni, de azt mondtam, hogy nem. Miért lenne? Így csöppentem bele a transzplantációba. Ezután jöttek a szerencsés véletlenek, a személyi dolgok átszerveződése és külföldi tanulmányutak. Ott találtam magamat, hogy mire egy éves orvos lettem a klinikán, megcsináltam az első veseátültetésemet. Amikor pedig útjára indítottuk a hasnyálmirigy átültetési programot, annak már effektív résztvevője voltam. Egyébként pont ma reggel hívott fel az első beteg, akinek először ültettem át hasnyálmirigyet és vesét együttesen - ez ma volt 13 éve – és elmondta, hogy milyen jól van és mennyire megváltozott az egész élete.
Aki nem tudja, miként működik a transzplantáció, az hogy képzelje el? Ha megvan a donor, akkor abból Te veszed ki és ülteted át a szervet. Az egész folyamatot koordinálod?
Ma már a koordinációs hálózat révén ez egy sokkal inkább élhető szakma, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt volt, amikor belecsöppentem. Akkor még nem voltak koordinátorok és mobiltelefon sem. Gyakorlatilag az történt, hogy a régióban volt egy kórház, akik direktben felhívtak minket, hogy „gyerekek, van egy donor, aláírtuk az agyhalál megállapítást”. Akkor mindenki eldobott mindent, ami a kezében volt, és irány mondjuk Zalaegerszeg, mert az van a legmesszebb. Mára a koordinációs hálózat révén, ha valahol van egy potenciális donor – tehát még meg sem állapították az agyhalált –, már akkor tudunk róla. És tudunk tanácsot adni, ha segítséget igényelnek a donorkondicionálásban, ill. megmondjuk, hogy milyen szervre tartjuk alkalmasnak. A vérből való előzetes tipizálás során, mire megyünk kivenni, már tudjuk azt, hogy nagy valószínűséggel melyik központba fognak kerülni a vesék. Régen még az történt, hogy elmentünk, kivettük, hazahoztuk és akkor kezdődött a tipizálás. Télen, hóban, síkos úton Zalaegerszegről, az egy olyan holt idő volt, ami alatt nem történt semmi. Most, ha mi ültethetjük be, akkor, amire indulunk kivenni, már itt van a recipiens. Akkor már csak meg kell várni a végleges keresztpróbát. Így sokkal rövidebb hideg ischemiás idő mellett lehet átültetni a szerveket. Ez a hosszú távú eredményeket a messzemenőkig befolyásolja.
Ez egy napon belül játszódik le?
Az, hogy ketten vagyunk, nem azt jelenti, hogy mindig ketten megyünk valahova, mert akkor mikor lennénk szabadságon? Viszont nem egyszemélyes munka, tehát mindig kell valaki, aki segít nekünk. Két ügyeleti sor van, az egyikben vagyunk mi felváltva, a másikban a gyakornokok és a fiatal szakorvosok. De mindig minden érdeklődőt szeretettel várunk. Nekem van egy nagyon lelkes, most már PhD hallgatóm, a Varga Ádám, aki gyakorlatilag negyedéves korától folyamatosan jött műtéteket nézni. Volt olyan, hogy hatodéves korában már ketten csináltunk veseátültetést. Az ajtó mindig nyitva áll minden érdeklődő előtt. Más kérdés az, hogy ez egy ugyanolyan embert próbáló dolog, mint mondjuk maga a vesebetegség vagy transzplantáltnak lenni. Azt mondta nekem egyszer egy ezzel foglalkozó professzor, hogy ezek olyanok, mint a háborús évek: duplán számítanak. Ebben dolgozni is ugyanolyan. Egyik kollégám szavaival élve „kicsit cigányélet”, mert soha nem lehet tudni, mikor és mi fog történni a következő 24 órában. Az, hogy ezt ketten csináljuk, ez azt jelenti, hogy fejenként 182 napot vagyunk behívósak egy évben.
Nagyon nehéznek képzelem el a szakmádat. Nehéz az orvos szempontjából és nehéz annak a szempontjából, aki várja az adott szervet. Mert ehhez valakinek meg kell halnia.
Próbáljuk felmérni, csak tudod nagyon nehéz ezt megítélni. Nálunk az a gyakorlat, hogy mielőtt valaki várólistára kerülne, előtte kell, hogy találkozzon vagy a Kalmár doktorral, vagy velem. És akkor nyilván az, hogy mi mit gondolunk róla, az a messzemenőkig befolyásolja a várólista bizottság döntését. De néha nagyon nehéz megítélni. Negyed óráig bárki, bármit el tud hitetni magáról.
Soha nem okozott gondot a donorok lekapcsolása az életfenntartó gépekről? Volt olyan műtéted, ami megviselt?
Igen. Időről-időre fellángoló téma, hogy egy szervátültetett beteget ki gondozzon. Nagy része az priméren vesebeteg, a másik része meg cukorbeteg, akinek vesebetegsége is van. Ha én megtranszplantálom, és 60-as lesz a kreatininje, akkor már nem vesebeteg. Elsősorban nem is nephrológiai problémát jelentenek. Ugyanúgy, ha egy cukorbeteg, akinek veseelégtelensége van, és kapott egy vesét és egy hasnyálmirigyet, és jó lesz a kreatininje, és már nem kell neki inzulin, akkor már nem cukorbeteg és nem is vesebeteg. Tehát ők egy igen speciális problémát jelentenek. Többségében az immunszuppresszióból és a kísérőbetegségekből adódnak az ő szerteágazó gondjaik. Én egy jól bevált receptnek tartom, hogy ezeket a betegeket mi gondozzuk és állapotuk függvényében segítséget kérünk a kérdéses szakterületen dolgozóktól, akár a nephrológustól vagy cardiológustól például.
Mennyi műtétet végeztek egy évben?
Is-is. De azt, hogy mennyiben jó nekünk ez az Eurotranszplant tagság, még kristálytisztán nem lehet megítélni.
Egy átültetett betegnek a várható életkora az egészséges populáció várható életkorától eltér jelentősen? Mennyi időre szól egy átültetett szerv?
Itt nem lehet szubjektív dolgok alapján ítélni. Az számít, kinek milyen a HLA egyezősége, milyen a vércsoportja. Akik előrébb kerülhetnek a listán, azok a gyerekek, de nyilván egy 70 éves donorból nem fognak beültetni vesét egy 10 éves gyereknek. Előnyhöz jutnak a sürgősségi esetek, amikor a betegnek tovább nem tudnak művesekezelést biztosítani. A pontszámítási rendszerbe beleszámít az is, ki hány éve vár. Objektívnek kell lenni a rendszernek. Ez egy kicsit olyan, mint a lottó. A HLA adva van, azon senki nem tud változtatni és azt senki nem tudja megmondani, hogy az elkövetkező 5 évben milyen szöveti antigénekkel rendelkező donorok lesznek.
Ezek szerint ez a lista dinamikus, ahol előfordulhat, hogy valaki a 10.-ről mondjuk a 6. helyre kerül?
A mi régiónkban valahol 2 éven belül van. A statisztikai számok csak arra jók, hogy az emberek tudjanak valamiben kapaszkodni vagy tudjanak valamit hibáztatni.
Ezt mi határozza meg leginkább? Nincs elég szerv vagy nincs elég pénz a műtétre?
Én azt gondolom, hogy hál’ Isten az elutasítások aránya alacsony szinten van. Kicsit át kell gondolatban ülni a másik oldalra, és végig kell gondolni, hogy ott van egy szülő, aki az egyetlen gyerekének a sorsa fölött úgymond pálcát tör. Hogy végül azt mondja, engedem vagy nem engedem. Meg kell adni a családnak minden lehetőséget, hogy relatíve objektíven tudjon dönteni. Egyszer döntsön, amit azután el kell fogadni.
Én úgy tudom, hogy ma Magyarországon a cadaver donáció során, akinek nincs kimondottan tiltakozó nyilatkozata, annak felhasználhatóak a szervei.
Gyakorlatilag az orvosperek a mindennapok részei a klinikai orvoslásnak, de ez ugyanúgy igaz a Lajta túloldalán is, mint az innensőn. Magyarországon ugyan még kicsit gyerekcipőben jár. Egyébként akármelyik oldalra áll az ember, ebben egy hivatásbeli perspektíva van. Az orvospereknek van jó oldala is, mert kell egyfajta kontroll. Akárki és akármit ne csinálhasson felelőtlenül. Nyilván ennek megvan a maga helye. Sajnos egyben ki vagyunk téve a tyúkpereknek is, mikor teljesen feleslegesen, teljesen irracionálisan van odarángatva az orvos a bíróságra. Mindenki, amit csinál, azért vállalja a felelősséget, és azt csinálja, amihez ért. Ha jogi oldalra sodródik a dolog, akkor tudjon odaállni a bíróság elé, és megvédeni magát.
írta: Horváth Bálint, Heinrich Károly
fotó: Heinrich Károly