Orvos szeretnél lenni, de
nincs az ismeretségi körödben olyan praktizáló szakember, akit a pályáról és az
egyetemről kérdezhetnél? Esetleg hétköznapi példaképet keresel? Ismerd meg
Ágit, egy kisváros mozgásszervi rehabilitációs osztályának főorvosát, aki még a
hippi érában harcolta végig az orvosi egyetemet, moziban látta a Hairt, és Pink
Floydra bulizott a csoporttársaival. A 45 év értékes tapasztalattal rendelkező,
de kivételesen modern gondolkodású doktornőt faggattam a hivatásáról és a
képzés során szerzett élményeiről.
Mikor döntötted el, hogy orvos szeretnél lenni? Miért ezt a hivatást választottad?
Körülbelül harmadik osztályos koromban határoztam el, mert anyukám szívbeteg volt, és úgy gondoltam, hogy majd én fogom meggyógyítani. Leragadtam ennél a gondolatnál, és később sem tudtam elengedni.
Mi motivált a tanulásban?
Az, hogy meg ne bukjak a vizsgákon. A cél lebegett a szemem előtt, és a gyógyítás iránti vágy vezérelt.
Mi a legkedvesebb vagy legviccesebb emléked az egyetemről?
Sebészeten kötözésgyakorlat volt, beterelték az egész csoportot egy terembe, és adtak mindenféle kötszert, de senki sem mutatta meg, hogy mit kell velük csinálni. Otthagytak minket egy órára, és mi pedig, mint a rossz gyerekek, mindenfélét csináltunk, pl. egymást a szék lábához kötöztük, úgy, hogy a másik ne vegye észre.
Egy másik alkalommal, belgyógyászat-gyakorlat előtt várni kellett a gyakorlatvezetőre, és valaki kitalálta, hogy vicceljük meg. A vizsgáló előtti 2m2-es vetkőzőfülkébe bezsúfolódott a húsz fős csoport, és amikor a gyakorlatvezető kinyitotta az ajtót, gyakorlatilag ráömlöttünk. Kevésbé találta poénosnak, mint mi.
Hogyan indult a pályád?
Szerencsésen. Akkoriban a bőséges orvoslétszám miatt nehéz volt állást kapni, de még egyetemistaként tanulmányi szerződést kötöttem a kórházzal, ahol most is dolgozom. Eszerint a diploma megszerzése után kötelesek voltak alkalmazni, ami jól jött, mert egyébként nem lett volna állás a túltelített belgyógyászaton, márpedig mindenképp azzal akartam foglalkozni. Ezen túlmenően megterhelőnek bizonyult a pályakezdés: akkor még szombaton is dolgozni kellett, a hétvégi ügyelet során pedig – szombat reggeltől hétfő délutánig – szünet nélkül egyedül kellett vinni a 120 ágyas belosztályt, plusz az ügyeleti időben hozzá tartozó fertőző osztályt. Kisgyerek és család mellett ez emberpróbáló volt.
Hogyan telik egy átlagos munkanapod?
25 éve vezetek egy mozgásszervi rehabilitációs osztályt és a szakrendelést is viszem. Reggel 8 órakor átbeszéljük a nővérekkel az elmúlt éjszaka vagy hétvége eseményeit. 9-től vizitelünk, az összes beteget kikérdezem, megvizsgálom, és megkonzultáljuk a felmerülő problémákat. Ezután lemegyek a szakrendelőbe, ahová az ambuláns betegek érkeznek. Vizsgálat után kezeléseket, gyógyszert vagy gyógyászati segédeszközt írok fel, szükség esetén előjegyzem őket befekvésre. Egy gyors ebéd után visszatérek az osztályra: felveszem az új betegeket, dokumentálok az asszisztenssel, kezeléseket írok ki, gyógyszereket rendelünk. Közben rendszeresen csörög a telefon más osztályokról és kórházakból betegek átvétele ügyében. A nap végén elkészítem a másnap hazamenő páciensek zárójelentését, majd ellenőrzésképp még egyszer végigjárom az osztályt.
Gyógyító munkád során mi volt a legkülönlegesebb élményed?
Fő alapelvem: szépen beszélni, empátiával fordulni a beteghez már fél gyógyulás. Kedvesen elmondani valamit ugyanannyi időbe telik, mint gorombán – akkor miért ne a kedves megoldást alkalmazzam? Az őszinte érdeklődés, a figyelmes meghallgatás is hozzájárul a páciens állapotának javulásához. Talán pont a barátságos, gondoskodó természetem miatt a betegek gyakran szinte az anyjuknak éreznek. Egy ismerős mesélte, hogy a hátam mögött úgy hívnak: „anyánk”.
Ahogy a beszélgetésből is kiderül, az orvosi pálya és az arra való felkészülés nemcsak kihívásokkal, hanem rengeteg élménnyel és fejlődési lehetőséggel is jár. Ha Te is szeretnél stabil tudásra alapozva szívvel-lélekkel gyógyítani, ne félj belevágni: bár az út nem könnyű, minden lépése felemelő és értékes.